Day to day.

One and half month. This much were left out from the blog. A lot happened on all of them, which I wouldn't like to write down. I feel myself alone, 'cause two of my relatives died inside a fortnight. I don't think that the peoples live eternally, but would be good if I shouldn't lose this many men because of that. The friends come and they are going, nobody stands by me. I shove them away from myself because I cannot trust them. Like that this, as if slow everything would fall onto pieces.

Ooh, Children

Úgy érzem magam, mint amikor az ember orra előtt megy el a vonat, ami a boldogsága felé vitt volna. 

Ez a szám remekül passzol ehhez az állapothoz, szóval mára ez jutott. 

Random

Egyszerűen muszáj voltam kiírni magamból a gondolataimat és ez lett az eredménye. Remélem azért lesz olyan, akinek tetszik. Nem azt mondom, hogy a legjobb lett, de azért nem is a legrosszabb. Mindegy is.

A párás ablakon át kiszűrődő lámpa fénye szinte elveszett a téli éjszaka sötétjében. Ám odafent a régi bérház emeletén sors döntő csatát vív két szerelmes. Az egyik menni akar és szabadságot, míg a másik nyugodtan szeretné álomra hajtani a fejét kedvese mellett. Őrült játszma ez, de végül döntenek. Egy utolsó érintés, egy utolsó csók, egy utolsó ölelés, egy utolsó éjjel. A lány sírva csókol, a fiú pedig ígér. 'Mindig a szívemben leszel!' - hallatszik a kandallóban égő tűz pattogása mellett a fiú búgó hangja. Végig simít kedvese arcán, mintha ezzel elsöpörné a bánatát. Az érzést, ami már most tátongó űrt keltett a lányban. Egy halvány mosoly és egy vágyódó sóhaj csak a válasz. Mind a ketten tudják, hogy ez a tánc lesz az utolsó számukra és, hogy holnap mikor felkel a nap már minden csak egy emlék lesz. Egy emlék, ami sosem halványul és ami örökké fogva tart. 'Taníts meg feledni!' - súgja a lány szerelmesen a könnyeivel küszködve mielőtt végleg fátyol borulna elméjére. A puha párnák között ezredjére is átélik azt a varázslatos érzést, amit csak két szerelmes érezhet. A tűz lassan kialszik és az utolsó csók is elcsattan. Álom szökik mind kettejük szemére, de inkább csak a közös életüket élik át újra. A fiú még pirkadat előtt távozik. Egy utolsó pillantást vet a lányra, akit szeret, majd csendesen elbúcsúzik. 'Ég veled, királylány!' - suttogja szinte némán. Ahogy kilép az ajtón a szíve összeszorul, de tudja, hogy mennie kell. Nem maradhat itt bármennyire is szeretne. A levél nyíláson bedobott lakás kulcs tompán puffan a puhafa padlón. A lány könnyekkel a szemében ül fel, miközben tudomásul veszi a történteket, de hát mit is tehetne? Mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, amikor a szabadság szerető és betörhetetlen fiú tovább áll. 'Minden jót, hercegem!' - motyogta maga elé keserűen, majd álomba sírta magát. A párás ablakon ott díszelgett egy üzenet, ami a feledés homályába merült a reggel érkeztével. "Figyeld az éjszakát és megtalálsz!" Ennyit hagyott maga után a fiú, de hiába. A kedvese nem vette észre, ahogy a rákövetkező éjjeleken se. Pedig Ő ott volt. Minden éjjel ott volt. Az utca túloldaláról figyelte, ahogy a lány újra talpra áll. A napok csak úgy szaladtak és mire beköszöntött a tavasz a régi bérház ablakai egyre kevésbé párásodtak. Az üzenet a semmibe veszett. A fiú kezdte feladni. Már nem járt ki minden éjjel a lány lakásához, ahogy a lány se a könnyektől várta a megnyugvást. Hamar elérkezett a nyár is, a nappalok egyre hosszabbak voltak, az éjszakák pedig egyre melegebbek. Egyszer csak egy ismerős autó parkolt le a ház előtt, de a lány már elköltözött, a lakás pedig ott állt üresen. Nem tehetett mást, mennie kellet. Nyomasztották az emlékek és szabadulni akart. Tovább akart lépni és felejteni. Újra kezdeni valaki olyannal, aki teljesen más, mint az ő "hercege". És ahhoz, hogy ezt elérje mennie kellett. Messze innen, egy olyan helyre ahol senki nem ismeri, ahol senki nem juttatja eszébe azokat az éveket. A fiú arcára keserű mosoly ült ki, ahogy haladt lefelé a lépcsőn. 

Meetings

"Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek."

Amikor először megláttalak azt hittem észre sem vettél.  Pedig mennyire figyeltél. Bevallom azt hittem, hogy valami nem stimmel a megjelenésemmel és csak remélni tudtam, hogy nem azért figyelsz ennyire, mert elfolyt a sminkem vagy épp a ruhámra került valami folt. Aztán néhány nappal később, amikor ismét összefutottunk már bemutatkoztál. Azt mondtad, hogy azon a bulin csak azért figyeltél annyira, mert gyönyörűnek találtál és én elhittem. Felelőtlenül bedőltem minden hazug szavadnak, amivel most a mélybe rántottál. Valahol a szívem legmélyén tudtam, hogy ez csak egy újabb játékod, de reméltem, hogy képes vagy változni, hogy tényleg gyönyörűnek tartasz, hogy tényleg szeretsz. Ehelyett csak egy újabb vonal lettem a faladon. Talán így kéne élnem nekem is, akkor soha sem csalódnék. De tudom, hogy ennek így kellett lennie. Igaz egy évet loptál el az életemből, mégis örülök hogy így történt, mert voltak őszinte pillanatok is. Nem sok, de volt. Köszönöm ezeket és azokat, amikben azt a rengeteg pofont kaptam tőled... még ha csak képletesen is. 

Köszönöm M.E., hogy nem szerettél!

Memories

Rengeteget hallgattam ezt a számot, amikor kamasz voltam, de valahogy ez is azok közé tartozik, amiket nem tudok megunni. Sok emlék eszembe jut, ha felcsendülnek ezek a dallamok és ha még egyszer átélhetném őket, akkor mindent pontosan ugyan úgy csinálnék. Elengedném a szerelmet csak azért, hogy boldog legyen és utána újra talpra állnék, hogy ismét visszaessek. De ezek a "mélypontok" tanítottak meg szeretni és kitartani. De a legfontosabb dolgot is ezeknek az eséseknek köszönhetem... Most már tudom, hogy soha sem szabad vissza nézni és bánkódni a múlt miatt, hisz ami történt az jól történt. :)